Szóval érdekesnek találom ezt a Mehetnék kontra Család témát.
Nem tudom másoknál mi az alapállás, de a mi családunkban bevett sóhajtozás, hogy "Fiam menjetek, míg mehettek! és a "Ha fiatalabb lennék, már rég elhúztam volna". Stb.
Ellenben, amikor arról lenne szó, hogy mehetnék... hááát akkor azért a vagány és bevállalós gondolatok elég erősen a háttérbe szorulnak. Sokmindent megértek én. Mégiscsak a kettő egyszem lányuk közül vagyok az egyik. Aztán a világ másik vége nincs közel. Nem lehet csak úgy jönni, menni, megmenteni, ha arról van szó. De az, hogy csak rémeket lássunk, tele irracionális félelmekkel, semmi bizalommal és derülátással... hát az egy kicsit sok. Illetve nehéz az én szárnycsapdosó lelkemnek.
Vannak azok az emberek, akik úgy élik le életük java részét, hogy mindig a rosszat látják a másikban, mondván, hogy akkor nem tudnak csalódni... Ez nekem elfogadhatatlan. Én szeretek jó érzésekkel és bizalommal /józan óvatossággal vegyítve/ fordulni mások felé. El sem tudom képzelni, hogy lehet úgy élni, hogy folyamatosan azt figyeljem, hogy ki hol ver át és mit hazudik vajon?!
Persze fogalmam sincs, milyen érzés lehet, mikor az ember gyereke bejelenti, hogy akkor nekem ennyi elég volt, akkor én mentem egy szebb és napsütésesebb világba. Nem tudom, sosem neveltem fel egy db kész embert sem. Biztosan borzasztóan nehéz lehet. Nehéz, mert anyáink nem úgy nőttek fel, hogy tulajdonképp személyes találkozás nélkül munkát lehet kapni 10.000km-el arrébb, vagy akár távolabb. Akkor a maga rendje és módja szerint, kijelölték az ember munkahelyét a hivatalban, oszt akkor oda kellett menni a friss diplomával. /Én pedig ezt a kötöttséget nem tudom elképzelni. Nem is szeretném./
Ha valakinek szülőként van ilyen tapasztalata, akkor jó lenne, ha megírná... mert míg a mi korosztályunknak nincs gyereke, ellenben elege az van, addig nem lesz egyszerű a helyzete senki emberfiának.
Hogyan kell úgy csinálni, hogy az szép legyen, békés, remény és örömteli? Hogyan kell jól csinálni?
