Úgy döntöttem, hogy összeomlani nem ér. Csak azért sem. Így hát vettem egy nagy levegőt -és azóta is veszem :)- és felébresztettem magamban az akarnokot.
Egy, két fontos dolog, amit túlragozni nem fogok, csak, mint alapvető tények, léteznek.
Ezek egyike a művészet politikai helyzet ma Magyarországon. Ehhez néhány információ annak, aki nem ismerős a témában:
Ennél többet nem írok ki, pedig szinte végeláthatatlan a témával foglalkozó szomorúbbnál, szomorúbb hír.
A függetleneken belül engem a táncművészet része érint. Ez a mostani botrányokat nem számítva is annyira elkeserítő, hogy még beszélni is fáj róla.
Hogy senkit meg ne sértsek, név nélkül pár dolog, ami engem bánt. Még csak azt sem állíthatom, hogy sért. Csak végtelenül szomorúvá tesz.
Ilyen az, hogy elképesztően szűk a szakma. Beolvadás nélkül senkinek semmilyen esélye. Az, hogy melyik társaságba hogyan kell beolvadni... mindegyikbe másként.
A pénzosztó pozícióban túl régóta ülnek kényelmesen ugyanazon az emberek, akik nem akarnak, vagy nem tudnak haladni a korral.
A pénzosztásról még egy a közelmúltban nagy vihart kavart eseményről beszélnék, nevezetesen Markó Iván és társulatának a rendkívüli intézkedésekre szánt alapból történő 155 millió forintos kifizetése. Ez az összeg a táncos szakma egész országra vonatkozó költségvetésének a 3/4 része.
Annyi, de annyi mindent lehetne még írni, amitől az a bizonyos pohár túlcsordul a cseppektől... de nem lenne rá elég hely. Csak egy utolsó még, aminek köze nincs a művészetekhez, ellenben a mindennapokat intenzíven végigkísérti:
6. A BKV.
Napokat, heteket tettek, tesznek tönkre ezek és hasonló társaik az életemben. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal. És tisztelve irigylem azokat, akik képesek arra, hogy mindezeket kizárják, vagy képesek legyenek beletörődni helyzetükbe, sorsukba. Hogy napról napra kevesebb dolgot tudnak vásárolni a fizetésükből, hogy 10 év munkaviszonnyal is kölcsön kell kérni a hónap végén...
Hogy 26 évem ellenére perspektíva és jövőkép nélkül maradtam.
Szóval így indult ez az ÚjÉletProjekt. Én nemet mondtam. Mert van, amikor tűrni alázat, és eljön a pont, mikor tovább tűrni már balgaság.
Elindultam egy úton. Nem tudom hova jutok. De hogy valahova, ahol jobb lesz nekem, abban biztos vagyok.
Irány az intenzív angol tanfolyam :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése